Spanyolország története különlegesen alakult a kontinens többi államáhozh képest. A Reconquista vagyis a félsziget visszafoglalása az araboktól mintegy nyolc évszázadon át tartott, és igen csak mély nyomokat hagyott a spanyol társadalmon és közgondolkodáson. Eme harc még a vizigót fejedelmek VII. századi harcaival kezdődött és egészen 1492-ig, Granada visszafoglalásáig tartott. A harc legfőbb támasza a katolikus egyház volt, mely egész idő alatt teljes erővel támogatta a 'szent keresztes hadjáratot'. Európa minden részéből érkeztek önkéntesek, hogy a katolikus ügyért harcoljanak, példaként érdemes megimlíteni, hogy az 1212-es las Tolosa-i csatában brit önkénteseknek is oroszlánrészük volt a sikerben. A Reconquista egyesítette Kasztíliát és Aragóniát, Izabella és Ferdinánd alatt. 1492-ben amikor véget ért a szent háború megkezdődött a hatalmas világbirodalom kiépítése Kolombusz felfedezésének köszönhetően. Az új Spanyol államban Kasztília vitte a vezető szerepet. V. Károlytól kezdve Spanyolország merőben centralizált, a szellemi táplálékot szolgáltató egyház és a földbirtokosok ellenőrízte kormány vezetése alatt állt. Eme jellege természetesen elégedetlenséget váltott ki, különösen a regionalizmus és a merev centralizmus harca. Katalónia még korábban vált az Aragóniai Királyság részévé. Ellenőrzése alatt állt Szicília, Szardínia, Nápoly de még az Athéni Hercegség is. Mikor a Habsburgok megszerezték az országot, semmibe vették a helyi szokásokat. Ennek következménye egy sor lázadás lett, amelyek főleg a XX. századig kevéssé integrált Katalóniában illetve az 1580-tól 1640-ig Spanyolországhoz tartozó Portugáliában robbantak ki. A kasztíliai kormányzat autoriter, centralizáló és az egyházra támadszkodó jellege különösen egységessé tette a regionalizmus elleni minden fellépését. A nemesség megvetette a pénzt és különösen a pénzkeresést. Egy 1788-as összeírás szerint a népesség fele (!!!) semmilyen produktív munkát nem végzett. Ezt fejezte ki a híres mondás: ,,Spanyolország egyik fele eszik de nem dolgozik, másik fele dolgozik de nem eszik." Különösen a Délnyugat-Spanyolországi helyzet volt kétségbeejtő. Andalúzia és Extremadura tartományok földtelen zsellérei (bracerók) nyomorúságos körülmények között tengették életüket. A vályogkunyhókban lakók jóformán egész életükben nem ettek húst, és volt mikor a disznóólakba húzódtak be mert a disznók szállása jobb volt az övéknél. Még egy jobboldali lap is kénytelen volt elismerni, hogy Ciudad Real környékén a bracerók fűevéssel próbálják elkerülni az éhhalált. Az északi területek kisbirtokosainak legalább a létminimumot közelítő életmódra tellett. Spanyolország a XIX. században Európa egyik legelmaradottabb állama volt. A XV-XVII. század folyamán az országba áramló nemesfém is inkább ártott mint használt a gazdaságnak. Az örökösödési háború 1700-1711 szintén nagy áldozatokkal járt. Katalónia ekkor megpróbált függetlenné válni, a britek azonban elhagyták szövetségesüket ezért V. Fülöpnek nem okozott gondot 1714-ben a tartományt végleg Madrid fennhatósága alá helyezni. Ekkor építették a Barcelona fölé emelkedő Montjuich erődöt emlékeztetetndő a katalánokat alávetett helyzetükre. A liberalizmus jelenlétének bizonyítéka volt az 1808-1814 közötti népfelkelés. A gyengeelméjű és az 1808-as francia megszállást elfogadó IV. Károlyt népi felkelés lemondatta trónjáról. Murat madridi kivégzései megadták a jelt. Bár az arisztokraták a franciákat támogatták azok mégis bajba kerültek. A spanyol 'fekély' 300 ezer francia katonát kötött le a félszigeten. A nép hatalmas áldozatot hozott, egyedül Zaragoza védelme során 50 ezren vesztették életüket. Néhány liberális katonatiszt kulcsszerepet játszott a helyi védelmi tanácsok megszervezésében. Napóleon veresége után sem állt helyre a korábbi nyugalom. 1812-ben a központi junta kénytelen volt kihirdetni a szabadelvű Cadizi alkotmányt ezzel rést ütve az Ancien Regime pajzsán. A katonák is gondokat okoztak, ezért VII. Ferdinánd feloszlatta a hadsereget. Ferdinánd ígéretet tett az alkotmány betartására, utóbb azonban megszegte szavát. 1820-ban XVIII. Lajos francia királyhoz fordult, aki a 'Szent Lajos százezer fia' nevű sereget küldte az Ancien Regime helyreállítására. A sikertelen gyarmati háborúk, és ezek elvesztése a tisztikarban liberális erjedő folyamatot indított el. Ferdinánd halálakor örökösödési viszáj bontakozott ki. A kérlelhetetlen konzervatívok Ferdinánd unokája Don Carlos felé fordultak őt tartva a jogos uralkodónak. A liberálisok Ferdinánd lányát (őt nevezte meg utódjául) Izabellát támogatták. Az I. Karlista háborúban a madridi csapatok lassan de felülkerekedtek Don Carloson és baszk támogatóin. Ebben a harcban nagyszámú brit, francia és portugál önkéntes harcolt Izabella mellett. A karlisták szerint az Izabellát támogatókat megfertőzte a 'kártékony' liberalizmus. A le Civil Guard (Csendőrség) és később a Brigada Social (titkosrendőrség) megalakítása biztosította a karhatalmat a rendszer fenntartásához. A madridi kormányokat korrupció jellemezte, a költségvetési deficit megszokott jelenség volt idestova 200 éve. Valahányszor egy népszerűtlen intézkedésre került sor, a konzervatívok átadták a kormányrudat a tőlük immár alig megkülönböztethető liberálisoknak. A helyi nemesek 'hozták' a választási eredményeket, ezért cserébe mögöttük állt a közigazgatás az igazságszolgáltatás és a tartományi kormányzó nem is beszélve a csendőrségről. A csendőröket soha nem állomásoztatták abban a tartományban amelyből származtak, és tulajdonképpen megszálló seregként viselkdetek. A költségvetésen a lyukakat régebben egyházi birtokok kisajátításával tömték be, de ez a XX. században már nem volt elképzelhető. A XIX. század végén új, immár sokkal veszélyesebb ellenzék támadt. A liberálisok nem jelentettek különösebb veszélyt, ugyanis nem kis részük rátette a kezét az egyházi vagyonra és a reakciós Grande Bourgaisie (nagyburzsoázia) tagjai lettek.