Hitler és a német katona

Hitler Adolfnak, aki a második világháborúban a német hadsereg legfőbb vezetője, a német politikának irányítója és egész Európának ura volt, katonai pályafutása szerény kezdetekkel indult még az első világháború során. Lelkesen fogadta a mozgósítás hírét, fénykép örökítette, amint a müncheni ujjongó tömegben ott lelkesedik a középosztálybeli girardi kalapos, csokornyakkendős fiatalembereknek a társaságában. Önként jelentkezett egy bajor gyalogezredbe a frontra, végigharcolta a háború négy esztendejét. Jó katona volt, kitüntetéseket kapott háromszor sebesült meg, tisztjei jó minősítéseket adtak róla, elismerték bátorságát. Futár beosztásban volt, ami az egyik legveszélyesebb feladatott jelentette, a futárnak mennie kellett bármilyen ágyú-, vagy géppuskatűzben, és Hitler káplár habozás nélkül ment. Hozzá kell tegyük azonban, hogy megmaradt káplári színvonalon, még az altiszti rendfokozatot sem szerezte meg, ilyen formán kezdettől fogva hiányzott belőle a szakmai tudás, helyette intuícióira támaszkodott, és autodidakta módon készült fel egy-egy feladatra. Már kancellár korában tizenhatezer kötetből álló könyvtára volt, amely magába foglalta az egész hadtörténelmet, ezeket mind jól ismerte, de általában nem tanulni kívánt belőlük, mint később feljegyezték róla, hanem ezekkel a könyvekkel felvértezve, ezekből merített érvekkel kívánta alátámasztani saját elképzeléseit. További problémát jelentett számára, de a német katonapolitika és hadviselés számára is, hogy kizárólag a nyugati hadszíntéren harcolt, elsősorban angol csapatokkal állott szembe, tehát az ottani meteorológiai, tereptani viszonyokat ismerte, az ottani úthálózatot, vasútvonalakat, soha nem járt keleten, tehát nem ismerte az orosz katonát, sem az orosz télnek, rossz időjárásának szélsőségeit. Kétségtelen tény, hogy igyekezett elméletileg ezen hiányokat pótolni,  de az sohasem felet meg annak, amit valaki a saját szemével lát, és gyakorlatilag megtapasztal.

Érdekes feljegyzéseket tartalmaznak udvari fényképészének, régi bizalmasának, sőt azt lehet mondani barátjának, Heinrich Hoffmannak (egyébként Eva Braun nagybátyának) emlékiratai, amelyben elmondja, hogy 1939 augusztusában azt a megbízást kapta Hitlertől, hogy Ribbentropot elkísérve Moszkvába az emlékezetes paktum aláírására, tartsa nyitva szemeit, és mindent figyeljen meg Sztálinról, és utána számoljon be neki. Hoffman elkészítette a kívánt feltételeket, részt vett a fogadásokon, kezet szorított Sztálinnal, és utána Hitler rendkívül izgatottan kérdezte, hogy mi volt az általános impressziója Sztálinról?

-   ,, Hogy őszinte legyek, engem elragadott és nagy hatással volt rám. Annak ellenére, hogy alacsony figura, született vezér, a hangja kellemes, dallamos, szemeiben pedig lehet látni az intelligenciát és a ravaszságot. Velünk szemben igazán elragadó házigazda volt, nem ragaszkodott a ceremóniához, és nem osztotta annak a méltóságtejes voltát. Úgy hiszem,  hogy a beosztottai renkivül mély tisztelettel viseltetnek irányába.

-         Hogyan adja ki az utasításait- kérdezte Hitler-, valamilyen jelt ad a kívánságáról?

-         Általában Molotovot használja,  mint szócsövét-válaszoltam-, és egy rövid, szinte észrevehetetlen kézmozdulattal irányította az egész környezetét.

 Hitler elmosolyodott:- Úgy látszik teljesen a varázsa alá esett a nagy Sztálinnak kedves barátom… És mi a helyzet az egészségével? Azt mondják, hogy nagyon beteg ember, és ezért egy egész sereg dublőrt alkalmaz, vagy gondolja, hogy aki ott volt ezen az összejövetelen, egyike volt a titkos dublőröknek?- kérdezte tréfálkozva Hitler.

-                    Abból ítélve hogy úgy füstölt, mint egy kémény, ivott, mintegy kefekötő és alaposan belakmározott, azt mondhatnám hogy egészséges és valódi volt.

-                    Valóban annyit cigarettázik? – rázta fejét Hitler rosszallólag, mivel a dohányzást soha nem tudta megérteni.

-         Hogyan fogott kezet Önnel?

-          Szoros és szívélyes kézszorítása volt, amely nagyon tetszett nekem- mondtam az igazságnak megfelelően.

-         És valójában csak gesztus volt, amit mondott a pohárköszöntőben, vagy az az érzése, hogy benne volt az őszinteség is?

-         Meg vagyok arról győződve, hogy ez több volt a formalitásnál, Fürerem, én őszintén bízom benne, hogy valójában becsületes volt, barátságával, Önnel és a német néppel szemben”.

(Megjegyzés: Nem Hoffman volt az első és az utolsó, akit Sztálin megtévesztett. FP.)

Az egész háború menetében problémákat okozott az a körülmény, hogy Hitler- ellenkező módon Sztálinnal- mindjárt sikerekkel kezdte pályafutását. Míg Sztálinnak az 1920-as lengyel kudarcával is meg kellett küzdenie, kudarcot vallott Finnországban, és az 1941-es esztendő is sorozatos vereségekből állott, rájött arra, hogy ő maga nem csalhatatlan, egyre inkább támaszkodott a tábornoki karra, azok készítették a haditerveket, ő csak legfőbb döntnökként jóváhagyta, vagy valamicskét változtatott rajtuk -, ezzel szemben Hitlernek kezdetben jelentős sikerei voltak. Politikailag a Rajna-vidéki bevonulás az „Anschluss”,  a cseh kérdéseknek egy puskalövés nélküli „megoldása”, a konzervatív katonák fejcsóválást kiváltó lengyel és norvégiai villámháború, Manstein győzelmet hozó tervének a végrehajtása a nyugati hadműveletekben, ejtőernyős- és vitorlázó csapatok bevetése a belga erődök és a holland repülőterek ellen, később a krétai vállalkozás, mind-mind olyan akció volt, amely tőle származott, vagy amelyekben jelentős szerepe volt, és ennél fogva meggyőződött róla, hogy ő csalhatatlan és tévedhetetlen, és akkor amikor megváltoztak a körülmények és nem lehetett mindent rajtaütésszerűen, intuitív módon, vagy az akaraterő  puszta kinyilvánításával, mint a 41-es téli visszavonulást megállítani, ettől kezdve lefelé indult a pályafutása.

Hasonlóképpen ellentétes volt a közvetlen környezetével és a vezérkarral való kapcsolata is. Ismeretes, hogy Sztálinnál rotációs módon váltogatták egymást a közvetlen környezetében levő magasabb parancsnokok, és minden jelentős hadműveletre kiküldte a főhadiszállás képviselőit, hogy pontosan beszámoljanak az ottani eseményekről és történésekről. Ezzel szemben a hitleri vezetés ragaszkodott néhány meghatározott személynek a jelenlétéhez, akiktől semmiféle módon nem volt hajlandó megválni. Ez hozzájárult ahhoz a negatív folyamathoz, hogy az 1939 és 1940 hadjárataitól eltérően a későbbiek folyamán ő maga csak nagyon ritkán ment ki a hadiesemények színhelyére és kizárólag az írásos, távbeszélő, vagy szóbeli jelentések alapján tájékozódott, és a végén ténylegesen elszakadt a frontok valós eseményeitől. Ennek betetőzése már az volt, amikor 1945-ben a berlini bunkeréből nem létező hadseregeket és hadtesteket irányított, szintén papíron érkező jelentések alapján.

Ő maga rendkívül nagyra tartotta katonai mivoltát, 1941 szeptember1-jén kijelentette, hogy „ettől kezdve nem vagyok más mint a Reich, a Birodalom első katonája, és újból felvettem az egyenruhát, amely a legszentebb és legkedvesebb számomra. Ezt nem fogom levetni, amíg a győzelmet nem biztosítom, vagy nem fogom túlélni a háború kimenetelét.” És ezen az első világháborús vaskeresztjét viselte minden alkalommal. Valóban a kezében tartotta a háború teljes menetét, hiszen a harccselekmények első szakaszában háromsikeres hadseregcsoportot parancsnokát, von Leebet, von Bockt, és von Rundstedtet menesztette a végső kifejlet előtt, az általa 18 tábornagyból 11-et, a 37 vezérezredesből 21-et mozdított el, és a négy háború alatti vezérkari főnökök közül, mint Halder, Zeitzler, Guderian és Krebs, egyikkel sem tudott huzamosabb ideig együttműködni. Keitel és Jodl ugyan az OKW-ban végig mellette voltak, de ők csak önálló gondolat nélküli irodista szerepet töltötték be, akik készségesen bólogattak és végrehajtották minden őrölt parancsát.

Hitler tehát nemcsak nevében, hanem valójában is a birodalom első katonája volt. Első világháborús tapasztalatai alapján azonban mindig bizonyos gyanakvással tekintett a tábornoki karra, a vezetőinek legnagyobb része vezérkari tiszt, vagy tüzér volt, így Rundstedt és Bock a vezérkarnál, Halder és Leeb a tüzérségnél, Manstein és Kesselring ismét a vezérkarnál szolgáltak. Fölvetődik az a lehetőség is, hogy Zeitzlert azért választotta ki vezérkari főnöknek, mert alacsony beosztású gyalogsági tiszt volt lövészárkokban, éppen úgy, mint maga Hitler, és azért lettek bizonyos fokig Rommel, Dietl, Model, vagy éppen Schörner a legkedvesebb parancsnokai, mert kimagasló fiatal tisztek voltak, és nem a konzervatív arisztokrata tiszti kasztból származtak.

Megállapítható azonban, hogy a hadseregben és légierőben szolgáló 1400 tábornoki rang közül a háború során nem kevesebb, mint 500 esett el a csatatéren (a fogságba esetteket, vagy Hitler által kivégeztetetteket, öngyilkosságot elkövetőket nem számolva), ami rendkívül magas szám, talán példanélküli más háborúknak az adataival összehasonlítva.

Másik lényeges vonása volt, hogy szerette a parancsnoki szinteket összekeverni, és egymással folyamatosan ellenőriztetni, hogy végül is egymással vetélkedő szervek fölött ő dönthessen, és döntőbíróként szerepeljen. Így tulajdonképpen négy vezérkar funkcionált; az OKW, amely saját törzse volt, a szárazföldi hadsereg főparancsnoksága, az OKH, a légierő, a Luftwaffe, az OKL, és a haditengerészet, az OKM. A fegyverkezési ipart egy külön minisztérium irányította, a hírszerzésnek a begyűjtési szervezete és analizálása 12 ügynökségre hárult, ezek közül az Abwehr, amely a legismertebb, csak egy volt a sok közül, ÉS akkor még nem beszéltünk Himmler magánhadseregéről, az SS-ről, amely nagyságban és befolyásában a háború menete alatt folyamatosan nőtt.

Ami Hitler katonapolitikáját illeti, központi és fő célja volt Franciaországának mint nagyhatalomnak örökös kiküszöbölése, ha ezt tartjuk a szemünk előtt, akkor minden cselekedete mozgatórúgója világos lesz. A beavatkozás Spanyolországban, a szövetség Olaszországgal, a Saar-vidék visszaszerzése, a Rajna-vidék megszállása, Csehországnak, ennek az előretolt francia erődítmény-képződménynek a megszüntetése, a Nyugati Védelmi Falnak a létrehozása, a megnemtámadási szerződés a Szovjetunióval, és az állandó, szinte már beteges békekötési kísérletek Angliával. Úgy vélte, csak Franciaország szétzuzásával lehet Németország olyan helyzetben, hogy nem akadályozhatja senki Kelet Európának a meghódításában. Hogy a német uralom alatti Európa létrejöjjön, ennek két félelmetes akadálya volt, amely útjába állott, Anglia és a Szovjetunió. Hitler abban bízott, hogy előbbit a maga oldalára tudja állítani, a másikat pedig súlyosan lebecsülte. Hitler megértette, hogy a siker kulcsa Angliával való megegyezésben nyugszik. A Mein Kampfban is, amikor a császár politikáját ostorozta, megállapította, hogy ,,az angol népre úgy kell tekintenünk, mint a legértékesebb szövetségesre a világon. Anglia támogatásának megnyerésére nem hozhatunk elég sok áldozatot’’, ezekből következik, hogy őt terheli a felelősség, hogy elkövette azt a hibát, amelyért II. Vilmost is fellelőssé tette, nem sikerült neki megszereznie Nagy-Britannia barátságát, vagy legalábbis semlegességét . az olaszokkal kötött szövetség gyenge kompenzáció volt az angoloknak az elidegenítéséért.

Ami a tulajdonságait illeti, emberfeletti állhatatosságról beszélnek életrajzírói (legalább is azok, akiket minimális objektivitás jellemez), és hitéről a saját jó csillagzatában. Konkrétan Manstein szerint aki emlékirataiban foglalkozik Hitlerrel ,,csodálatos tudása és emlékezőképessége van, éppúgy, mint teremtő fantáziája a technikai és fegyverkezési kérdésekben.’’ Megjegyzi azonban, hogy a Luftwaffe továbbfejlesztése, és az atomtechnika terén éppen a felülmúlhatatlanságba vetett vak hite végzetes következményekkel járt Németország technikai lemaradása szempontjából. Nem igazán érdekelték olyan találmányok, mint például a radar, az atombomba, a sugárhajtású repülőgépek, vagy a rakéta technika ez meghaladta már az ő érdeklődési körét.

Túlbecsülte ugyanakkor a hagyományos technikai eszközöket, egy tengeralattjárótól, vagy egy „Tigris” páncélostól csodákat várt. Hiányzott a katonai tudása, éppen a hiányos előképzettsége folytán, ugyanakkor felismert bizonyos operatív lehetőségeket, de ezt már az orosz hadjárat során főleg gazdasági tényezők irányították. Katonai téren mértéktelen volt, túlbecsülte saját akaratának erejét. Míg politikai téren szívesen hazardírozott és vállat kockázatokat, katonai kérdésekben legtöbb esetben visszahúzódott a rizikótól. Ez mutatkozott abban a tulajdonságában is, hogy területet soha fel nem adott, mindent meg akart tartani, mellékhadszíntereket is, a nagy jelentőségűek rovására. Így például 1945 tavaszán jelentős erőket állomásoztatott a Baltikumban, Norvégiában, Dániában és Kréta szigetén, amikor már Berlin szomszédságában álltak az oroszok.

A döntéseket szerette halogatni, ennek általában súlyos következményei lettek, mint például az 1943. évi nyári kurszki ütközetnek. Hetekig kellett kapacitálni, hogy tarthatatlan állásokat feladjon. Ami a veszteségeket jelenti, azok csak puszta számokat jelentettek számára. Soha nem vizitelt meg egyetlen hadikórházat sem, jóllehet ez Vilmos császárnak egyetlen katonai jellegű ténykedése volt az első világháború alatt.

Mint „hadvezér” beavatkozott a hadseregcsoportok, hadseregek, sőt még a hadosztályok vezetésébe is. Manstein megjegyzi, hogy csak hosszú órák alatt tartó viták után lehetett nagy ritkán egy egy- pozitív döntést kicsikarni tőle.

Egy másik szerző, Bucheit, külön könyvet írt „Hitler als Feldherr” tehát „Hitler a legfőbb hadúr” címmel, ő is kiemeli a szokatlanul nagyszerű memóriát, képes volt kétségbeejteni még szakértő tiszteket is, amikor egy-egy fegyverfajtának rámutatott a gyengéjére, vagy paramétereinek javítását sürgette, mégpedig nem általában, hanem konkrétan a lényegére tapintva. Bucheit is  kiemeli a fanatikus hitét saját küldetésében, és azt az intuitív szelemet, melyből hiányzott az értelem uralma. Jellemzője volt a túlzott követelés a csapatokból, csak a pillanatnyi helyzetek érdekelték, lineáris harcászata pedig kilátástalan volt. Tábornokait egyszerű parancs meghatározása helyett kimerítő utasítások özönével árasztotta el, ezzel megbénítva improvizatív, manőverező és cselekvő képességüket, amelyet az adott hadműveleti, vagy harcászati helyzet éppen megkívánt. Szövetségeseivel szemben egy percig sem volt őszinte, és teljesen hiányzott a közös tervezés, nemcsak a távoli Japánnal, de a fő szövetségesének tartott Olaszországgal is, a kisebb országokról, mint, Magyarország, Románia Finnország stb. nem is beszélve.

Kétségtelen, valami mágikus erő sugárzott belőle, szemeivel szinte hipnotizálta partnerét, kitűnő szónok volt, beszédeiben az akarat, a szenvedély és a harci tűz lobogott, amely milliókat tudott lenyűgözni. Sztálinnal ellentétben rendkívül sokoldalú műveltséggel rendelkezett, úgy a képzőművészet, az irodalom, a zene, és a történelem vonatkozásában. Amiben hasonlítottak egymásra, az a könyörtelenségen kívül a mérhetetlen antiszemitizmus volt, amely Hitlernél még a „magasabb rendű” árja-faji bolondériával is párosult.

Talán, mert fiatalságát nagy nyomorban töltötte, később sem kedvelte a luxust, a fölösleges pompát, csupán a protokolláris ceremóniák idejére, a tárgyalópartner elkápráztatására adott pompás fogadásokat. Megmaradt vegetáriánusnak, alkoholt egyáltalán nem fogyasztott, és ki nem állhatta a dohányzást, amelyet jelenlétében megtiltott. Imádta a természetet, életének utolsó hat évét mégis egy ócska beton barakkban töltötte, ahonnan „irányította” a hadműveleteket.

A háború utolsó szakaszában már az elkerülhetetlen vereségnek az árnyéka nyomta rá a bélyegét arcára, viselkedésére és magatartására. Az utolsó két évben már csak egy mozgó, és beszélő holttestnek volt tekinthető, aki már annyira biztosan ki van szemelve a sírra, mint az a sok millió, akik diktátorsága alatt vesztették életüket a frontokon, vagy a koncentrációs táborokban.

1944 tavaszára már egy megtört öregember volt, aki megöregedve vonszolta magát, és balkezének reszketését jobbkezével kellett leszorítsa. Stauffenberg merénylete óta dobhártyája beszakadt, nagyot halott, és csak sokszoros nagyítóval tudott olvasni. Arca hamuszínű volt, felpuffadt. Mint Sztálin, ő is éjszaka dolgozott, a délelőttöket erős altatóval átaludta, miközben halaszthatatlan döntéseket kellett volna hoznia. Orvosának gyakran panaszkodott, hogy rémálmai vannak, A Sztálingrádnál csonttá fagyott katonák árnyai kísértik állandóan. Az egykori rettenthetelen frontharcos most ott állt terhelve azzal a súlyos vétekkel, hogy saját generációjának gyermekeit millió szám küldte a halálba, és Németországot egy második vereségbe vezette. Fátumba vetett hitét azonban végig megőrizte, és halála előtt felismerte, hogy nem volt méltó a német nép vezetésére.

A fizikai széthullás csupán külső jele volt ennek a belső összeomlásnak.

Ahogy a Vörös Hadsereg katonáinak méltatását Zsukovval kezdtük, A Wermacht esetében elsősorban Erich von Manstein tábornagy neve merül fel, akinek személyéről és hadvezéri zsenijéről majd még sok szó esik.

A német katona  harcértékének vonatkozásában pedig az objektivitás kedvéért idézzük egy amerikai szerző tollából, akinek a mondanivalója a körül a kérdés körül csoportosul, hogy miért voltak a német katonák jobbak a harcban. „Hosszú tanulmányozás után rájöttem, hogy a német katonák teljesítménye és harckézsége folyamatosan meghaladta a nyugati szövetségesekét, az amerikait, az angolt és a franciát. Meg lehet állapítani, hogy mintegy 50%-ban volt ezeknél különb. Más szavakkal az én modellem, mutatja hogy 100 német katona egyenlő értékű volt 150 amerikai, brit, vagy francia katonával. Több mint 150 csatát és összeütközést tanulmányoztam át, általában hadosztály szinten, és ez a 50%-os német fölény letagadhatatlanul megmaradt. Ez megállapítható volt a háború korábbi szakaszaiban is, bár az első, de 1944-ben is érvényes volt az Ardennekben.

Az oroszokkal szemben mintegy 15 csatának a tanulmányozása után megállapítottam, hogy a német fölény több mint 100%-os volt, azaz 100 német katona egyenértékű volt 200 szovjet katonával. Ez akkor is fennállt, ha a németek támadtak, és akkor is, ha védelemben voltak, és ha légi fölénnyel rendelkeztek, akkor is, ha nem. Akkor is, ha megnyerték a csatát és akkor is, ha azt elvesztették. Mi azért nyertünk meg a háborút, mert a szövetségesek túlerőben voltak a németekkel szemben emberekben gépanyagban egyaránt. A  németek persze nem voltak uralkodó faj, mint azt Hitler állította, csak jobban készültek fel a háborúra, mint azt mi tettük, jobban használták fegyvereiket, és sokkal professzionálisabban tevékenykedtek, mint mi. A katonai rendszerük, amely a nagyszerű porosz vezérkari szisztéma körül épült fel, olyan katonákat és vezetőket produkált, amelyek átlagosan jobban harcoltak, mint az ellenségeik.

(Ebből is látszik hogy egyetlen ember okozta a háború elvesztését aki mindenféle harci tudás nélkül próbálta kitűnőbbnél kitűnőbb tábornokai munkáját elvégezni.)

                                                            by:Ernszt